A hangszerek hangolásához közös viszonyítási pont kell: ez a zenében az egyvonalas A hang, a hangvillák hagyományos hangja. Ma a nemzetközi szabvány szerint ennek rezgésszáma 440 Hz, vagyis másodpercenként 440 rezgés. A 432 Hz hangolás ennél kissé mélyebb, a különbség nagyjából egyharmad félhang, a zenei fül számára halk eltolódásként érzékelhető.
A hangolás története
A zenei alaphang magassága a történelem során koronként és városonként változott: a barokk zenében gyakran a mainál mélyebb, 415 Hz körüli A hangot használtak, a 19. századi zenekarok viszont egyre magasabbra hangoltak. Franciaországban 1859-ben 435 Hz-ben rögzítették az alaphangot, a 440 Hz-et egy 1939-es londoni nemzetközi konferencia ajánlotta, később szabvány is lett. A 432 Hz melletti érvelés a 20. század második felében kapott lendületet, hívei gyakran a régi, mélyebb hangolásokra hivatkoznak.
Amit állítanak és amit nem igazoltak
A 432 Hz-et sokan „természetes” vagy „kozmikus” hangolásnak tartják. Azt állítják, hogy összhangban van a természet rezgéseivel, nyugtatóbb vagy harmonikusabb a 440 Hz-nél. Ezeket az állításokat tudományos mérések nem támasztják alá: a hertz a másodpercen alapul, amely emberi mértékegység, így egyik szám sem kitüntetett a természetben. Az, hogy kinek melyik hangolás kellemesebb, ízlés és megszokás kérdése.
Hangtálaknál
A kristály hangtálakat és egyes fémhangtálakat ma gyakran 432 Hz-es hangolásra igazítva kínálják: ez azt jelenti, hogy a tál alaphangja egy 432 Hz-es A hanghoz viszonyított skála valamelyik hangjára esik. A kézzel kalapált tibeti és nepáli hangtálak nem hangolhatók ilyen pontosan, alaphangjuk és felhangjaik a tál formájától, falvastagságától és a megszólaltatás módjától függenek, ezért a tálat érdemes meghallgatni, nem csak a megadott frekvenciát nézni.