Lexikon

Az achát a kalcedon sávos, rétegzett változata, mintázata a kőzetüregben szakaszosan lerakódó kovaanyagból alakul ki, a piacon gyakran mesterségesen festik.

Az ajovan (Trachyspermum ammi) az indiai konyha apró, bordázott termésű fűszere, angolosan ajwain, kakukkfűre emlékeztető illatú, a tibeti teakeverékekben is szerepel.

Az ájurvéda (szanszkritul „az élet tudománya”) az indiai szubkontinensen kialakult, évezredes hagyományú tanítás, amelynek alapja a három dosa elve és a klasszikus szanszkrit szövegek.

Az aladdin nadrág bő szárú, mélyen eresztett ülepű nadrág, amely az indiai, a nepáli és a thai szabáshagyományból terjedt el a jóga- és a fesztiválviseletben.

Az aloe vera húsos levelű pozsgás növény, amelynek áttetsző belső gélje a bőrápolás és a hagyományos gyógyhagyomány régóta használt, hűsítő alapanyaga.

Az álomfogó észak-amerikai indián eredetű, hálóval átszőtt fűzfa abroncs tollakkal és gyöngyökkel, amely a hagyomány szerint a rossz álmokat a hálójában tartja, a jókat átengedi.

Az ametiszt a kvarc lila színváltozata; neve görögül azt jelenti, „nem részeg”, a hagyomány a nyugalom és a mértékletesség kövének tartja.

Az amla az indiai egres savanyú termése, a triphala harmadik tagja, a világ egyik legmagasabb C-vitamin tartalmú gyümölcse, amelyet frissen, szárítva és porként is használnak.

Az amulett testen viselt vagy otthon őrzött tárgy, amely a hagyomány szerint védelmet ad, a buddhista világban főként a thai Buddha-amulettek és a tibeti imadobozok ismertek.

Az andrographis Dél- és Délkelet-Ázsia keserű gyógynövénye, amelyet a hagyomány a megfázásos, lázas állapotok és a máj támogatásának szereként tart számon.

Az ánizs a Pimpinella anisum apró, édeskés magja, a keleti és a mediterrán konyha ősi fűszere, amelyet a gyógynövényes hagyomány a légutak meg az emésztés körében használ.

Az Aristolochia a farkasalmafélék nemzetsége, amelynek gyökerét a régi thai receptek a mérgezés és a láz körében használták; a benne lévő aristolochsav miatt a mai szabályozás a használatát erősen korlátozza.

Az aromaterápia illóolajok illatával dolgozó wellness-gyakorlat, amelyet párologtatóval, illatmécsessel vagy masszázsolajjal végeznek, nem orvosi módszer, hatásáról tudományos bizonyíték nincs.

Az articsóka levelének keserű kivonata a máj- és epekészítmények egyik legelterjedtebb növénye, a hagyomány az epe elválasztásának támogatójaként tartja számon.

Az ashwagandha az ájurvéda egyik legismertebb erősítő növénye, amelynek gyökerét a hagyomány az életerő, a kitartás meg a nyugodt alvás támogatására tartja számon.

Az ásványrózsa csiszolt kőszirmokból összeállított, virág alakú dísztárgy, amelyet jellemzően ametisztből, rózsakvarcból, hegyikristályból vagy kalcitból raknak össze.

Az ászana a jóga nyolcrétű rendszerének egyik tagja, a szó eredetileg ülő testtartást jelentett, a hatha jógában vált a testtartások általános elnevezésévé.

Az aventurin csillámzárványoktól csillogó, tömör kvarcit kőzet, a legismertebb a zöld színváltozata, kedvelt karkötő-, medál- és mala-alapanyag.

Az ázsiai gázló, ismertebb nevén gotu kola apró, kerek levelű mocsári növény, amelyet az ájurvéda az elme frissítésére meg a bőr regenerálására tart számon.

A bardo a tibeti buddhista hagyományban a halál és az újjászületés közötti köztes állapotot jelöli, bár a hagyomány más átmeneti állapotokra is használja a szót.

A Barleria lupulina tüskés, sárga virágú délkelet-ázsiai cserje, amelynek levelét a thai hagyomány bőrpanaszoknál meg rovarcsípésre használja; a Wat Pho zöld masszázsolaj névadója.

A batik viasszal takart mintájú textilfestés: a forró viasszal felvitt rajz alatt a szövet megőrzi az eredeti színét, a festék csak a szabadon hagyott felületet fogja meg.

A benedekfű keserű, bogáncsszerű mediterrán növény, amelyet a kolostori gyógyászat az emésztés meg a szoptatás támogatására tartott számon.

A benzoin a Délkelet-Ázsiában élő sztiraxfák vanília illatú gyantája, amelyet évszázadok óta füstölőkben, templomi tömjénkeverékekben és illatszerekben használnak illatkötő alapként.

A bételdió az arekapálma magja, Dél- és Délkelet-Ázsia hagyományos rágcsálnivalója, amelyet a tibeti gyógyászat a vese körüli formulákban is használ.

A bibhitaki a Terminalia bellirica fa szárított termése, a triphala második tagja, a hagyomány szerint a kapha minőséget, vagyis a nyálkás, nehéz jelleget egyensúlyozza.

A bódhicsitta a mahájána buddhizmus központi fogalma: az a szándék, hogy a gyakorló minden érző lény javára érje el a felébredést, ez teszi a gyakorlót bodhiszattvává.

A bodhifa a Ficus religiosa, a megvilágosodás fája, amelynek szív alakú levele a buddhizmus egyik legismertebb jelképe, Thaiföldön pedig a Bai Pho néven ismert gyógynövénykészítmény névadója.

A bodhiszattva a mahájána buddhizmus fogalma, olyan lény, aki a saját megvilágosodása mellett minden érző lény megszabadulásáért fogadalmat tesz és gyakorol.

A bojtorján gyökerét az európai és a kelet-ázsiai hagyomány egyaránt használja: tisztító szernek tartják, Japánban pedig gobo néven zöldségként eszik.

A bolygóhangtál a hagyományos hangtálak nagy méretű, mély hangú változata, amelyet elsősorban hangfürdő foglalkozásokon és gongkörön használnak a hangzás alsó rétegének megteremtésére.

A borbolya tövises cserje, amelynek élénksárga belső kérgét és gyökerét a tibeti meg az ájurvédikus hagyomány a máj, a szem és a bőr körében használja.

A borneol a kámforhoz közel álló, kristályos növényi anyag, amelyet a borneói kámforfa gyantájából nyernek; a thai balzsamok visszatérő összetevője.

A boróka a Himalája magas fekvésű hegyoldalainak örökzöld cserjéje, a tibeti füstáldozat, a szang legfontosabb alapanyaga, amelynek ága füstölőben és tisztító szertartásokon egyaránt ég.

A borsmenta a vízi menta és a fodormenta kereszteződéséből származó fajta, a mentol legismertebb forrása; a hagyomány az emésztés meg a fejfájás szereként ismeri.

A buddha szó jelentése megvilágosodott. A történelmi Buddha, Sziddhártha Gautama (Sákjamuni) a Kr. e. 6. században élt és tanított Észak-Indiában.

A Buddha szeme a nepáli sztúpák négy oldalán festett szempár, amely a minden irányba figyelő éberséget jelöli, közötte a nepáli egyes számjeggyel meg a harmadik szemmel.

Chenrezig, szanszkrit nevén Avalókitésvara, az együttérzés bódhiszattvája a tibeti buddhizmusban, mantrája az om mani padme hum, a hagyomány szerint a Dalai láma az ő megtestesülése.

A chirata himalájai, erősen keserű tárnicsféle, amelyet a hagyomány a lázas állapotok, az emésztés meg a máj körében tart számon.

A citrin a kvarc sárga színváltozata, természetes formában ritka, a kereskedelmi forgalom nagy részét hőkezeléssel sárgára változtatott ametiszt vagy füstkvarc adja.

A citromfű délkelet-ázsiai pázsitfű, amelynek friss, citromos illata a thai konyha és a hagyományos thai masszázs olajainak, borogatóinak jellegzetes eleme.

A copal közép- és dél-amerikai fák megszilárdult gyantája, az ottani füstölési hagyomány legfontosabb alapanyaga, amelyet parázson vagy füstölőszénen égetnek el.

A Cryptolepis buchanani kúszónövény, amelynek szárkivonata adja a thai narancsszínű balzsamok jellegzetes árnyalatát; a hagyomány az izmok és az ízületek körében használja.

A csakra szanszkrit szó, a jóga és a tantra hagyomány szerint a testben elhelyezkedő hét fő energiaközpontot jelöli, hagyományos, nem élettani leírásként.

A csalán levelét és gyökerét a gyógynövényes hagyomány a vértisztító, vizelethajtó szerek közé sorolja; a levél ásványi anyagokban és vasban gazdag.

A csikófark (Ephedra) levéltelennek látszó, zöld, ízelt szárú nyitvatermő cserje, efedrintartalma miatt sok országban szabályozott, a tibeti receptekben főleg külsőleg használt keverékekben szerepel.

A csikung (qigong) lassú mozdulatokat, tudatos légzést és figyelemösszpontosítást ötvöző kínai gyakorlatrendszer, amely a hagyomány szerint a csi, az életerő áramlását rendezi.

A csillagánizs a kínai Illicium verum fa csillag alakú, szárított terméskocsánya, amelynek édes, ánizsos illata a tibeti fűszerkeverékek és teák jellegzetes eleme.

A csipkeharaszt (Selaginella) ősi, spórás növények nemzetsége, egyes fajai kiszáradva összegömbölyödnek és vízben kinyílnak, ázsiai faja a tibeti teák összetevője.

A dalai láma a tibeti buddhizmus legismertebb tanítói címe. A tizennegyedik dalai láma, Tendzin Gyaco 1935-ben született, 1959 óta Indiában él.

A damaru kétoldalas, homokóra alakú kézi dob: a derekára erősített két golyó a csuklóforgatásra csapódik a bőrökhöz, ez adja a jellegzetes, pergő hangot.

A datolya a datolyapálma édes termése, amelyet a keleti gyógyhagyomány tápláló, erősítő szerként és a keserű készítmények ízesítőjeként egyaránt használ.

A denevérvirág a trópusi Ázsia jellegzetes erdei növénye, amelynek szárnyszerű murvalevelei és hosszú fonalai denevérre emlékeztetnek; a thai hagyomány a lázas állapotok formuláiban használja.

A dharma többjelentésű szanszkrit szó, a buddhizmusban a Buddha tanítását jelöli, a hindu hagyományban pedig az egyén kötelességét és az erkölcsi rendet is jelentheti.

A dharmacsakra, a tan kereke, a buddhizmus egyik alapjelképe, nyolc küllője a hagyomány szerint a nemes nyolcrétű ösvény nyolc elemét jeleníti meg.

A dió olaja a tibeti masszázs- és ízületi olajok vivőanyaga, a hagyomány pedig a bél meg az idegrendszer tápláló szerének tartja a magját.

A Hyptis suaveolens az ajakosvirágúak családjába tartozó, erős illatú trópusi gyomnövény, amelyet a thai hagyomány hűsítő, lázcsillapító összetevőként használ.

A Diwali a fények indiai eredetű ünnepe, amelyet a hindu, a dzsain és a szikh hagyomány is ünnepel, olajmécsesek gyújtásával a sötétség fölötti fény jelképes győzelmét fejezve ki.

A dosa az ájurvéda alapfogalma: a váta, a pitta és a kapha az a három működési minőség, amelynek egyensúlya a hagyomány szerint az egészséget, felborulása a betegséget adja.

A drilbu a tibeti buddhizmus rituális harangja, amelyet a vadzsrával párban használnak: a harang a bölcsességet, a vadzsra a módszert és az együttérzést jelöli.

Az édesgyökér a Glycyrrhiza glabra gyökere, amely a cukornál sokszorta édesebb: a keleti és a nyugati gyógynövényes hagyomány egyaránt a légutak meg a gyomor szerének tartja.

Az édeskömény a Foeniculum vulgare édes, ánizsos illatú magja, amelyet Indiában étkezés után rágnak, a gyógynövényes hagyomány pedig az emésztés szereként tart számon.

Az elefánt Indiában és Délkelet-Ázsiában az erő, a bölcsesség meg a szerencse jelképe, a buddhista hagyományban Buddha születéséhez, a hinduban Ganésához és Laksmíhoz kötődik.

Az életfa a világ szinte minden kultúrájában megjelenő jelkép: a gyökereivel a földbe kapaszkodó, koronájával az ég felé nyíló fa a létezés egészét és annak összefüggéseit jeleníti meg.

Az esőbot belül tüskékkel tagolt, apró szemcsékkel töltött cső, amelynek megfordításakor a lepergő szemek hangja az eső zuhogására emlékeztet.

Az eukaliptusz ausztrál eredetű fa, amelynek leveléből tiszta, hűsítő illatú illóolajat párolnak, a thai balzsamok és a légutakat frissítő készítmények jellegzetes összetevőjét.

Az Eupatorium fortunei illatos, fészkesvirágzatú növény, amelyet a kelet-ázsiai hagyomány pei lan néven a nyári hőség és a nyirkosság oldására tart számon.

Az ezerjófű keserű, tárnicsféle mezei növény, amelyet a magyar néphagyomány földepe néven az emésztés meg az étvágy szereként ismer.

A fahéj a fahéjfa belső kérgéből szárított fűszer, a keleti gyógyhagyományok melegítő növénye, amelyből a ceyloni és a kasszia változat különböztetendő meg.

Fatima keze, más néven hamsza, a Közel-Kelet és Észak-Afrika ősi védőjelképe: nyitott tenyér, gyakran szemmel a közepén, amely a hagyomány szerint óv a rontó tekintettől.

A fehér mályva gyökere nyálkaanyagban gazdag: a hagyomány a torok meg a gyomor nyálkahártyáját bevonó, védő szerként tartja számon.

A fehér zsálya (Salvia apiana) észak-amerikai eredetű növény, amelynek szárított levélkötegét az őslakos hagyomány és a mai gyakorlat is térfüstölésre használja.

A fekete bors a Piper nigrum kúszócserje éretlenül szedett, szárított termése, a világ legtöbbet használt fűszere és az ájurvéda három csípős szerének egyike.

A fekete ékszerorchidea talajlakó orchidea, amelyet nem a virágáért, hanem bársonyos, sötét, aranyerű leveléért tartanak; a délkelet-ázsiai hagyomány édes ízű, hűsítő növényként használja.

A fekete kardamom (Amomum subulatum) a keleti Himalája árnyas erdeiben termő gyömbérféle, nagy, sötétbarna, füstös illatú termése az indiai konyha és a tibeti receptek fűszere.

A fekete kömény apró, szénfekete magja a közel-keleti és az indiai hagyomány sokat emlegetett növénye, amelyet az ellenálló képesség támogatójaként tartanak számon.

A füstkvarc a kvarc barnás-szürkés, természetes vagy mesterséges sugárzás okozta elszíneződésű változata, csiszolt ékszerkőként és mala-alapanyagként egyaránt kedvelt.

A füstölő növényi eredetű illatanyagból (gyanta, fa, virág) készült pálcika, kúp vagy kötél, amelyet meggyújtva a tér illatosítására és a meditáció kísérésére használnak.

A füstölőszén a gyantaalapú füstölők, például a tömjén és a mirha elégetéséhez használt, önmagától izzó szénkorong, amelyet hőálló edényben, homok vagy hamu rétegén használnak.

A füstölőpálcika, a kúpfüstölő vagy a gyantás füstölő biztonságos megtartására és a hamu felfogására szolgáló eszköz, fából, fémből, kerámiából vagy kőből.

A galagonya virágát, levelét és termését a hagyomány a szív szereként tartja számon; a mai gyógynövényes gyakorlat is elsősorban ebben a körben használja.

A galangál név két különböző gyömbérfélét takar: a thai konyha nagy galangálját és a gyógyászatban használt, kisebb Kaempferia galangát, amelynek gyöktörzse borsos, kámforos illatú.

Ganésa (Ganesha) elefántfejű hindu isten, az akadályok elhárítója és az új kezdetek pártfogója. Nem buddhista alak, de szobra nepáli műhelyekben is készül.

A ganoderma, magyar nevén pecsétviaszgomba a kelet-ázsiai gyógyhagyomány legnagyobb becsben tartott gombája, amelyet a kínai hagyomány a halhatatlanság gombájának nevez.

Garuda félig ember, félig sas alakú mitikus madárlény, a hindu hagyományban Visnu hátasa és a kígyók legyőzője, a buddhista és a tibeti művészetben az erő és a védelem jelképe.

A giloy indiai kúszónövény, amelyet az ájurvéda amrita, vagyis halhatatlanság néven a legfontosabb életerőt növelő szerek közé sorol.

A ginzeng (Panax ginseng) Kelet-Ázsiából származó évelő növény, lassan növő, ember alakú gyökerét a kínai és a koreai hagyomány a legbecsültebb erősítő szerek közé sorolja.

A golgotavirág különleges szerkezetű virágáról kapta a nevét; a gyógynövényes hagyomány a szorongás meg az alvászavar nyugtató növényeként ismeri.

A gong nagy méretű, lapos fémlemezből készült ütőhangszer, amelyet ütővel megszólaltatva mély, hosszan kitartó és gazdagon felhangzó hangot ad, gyakran hangfürdő foglalkozások fő eleme.

A görögszéna szögletes, sárgás magja a keleti konyha és gyógyhagyomány régi alapanyaga, amelyet a hagyomány az anyagcsere meg a szoptatás támogatására tart számon.

A gránátalma a keleti gyógyhagyomány melegítő gyümölcse, amelynek szárított magja a tibeti emésztést támogató receptek visszatérő összetevője.

A gurmar indiai kúszónövény, amelynek levele időlegesen elnyomja az édes íz érzékelését; neve annyit tesz: a cukor elpusztítója.

A gyantafüstölő növényi gyanta szemcséje, amelyet pálca helyett izzó füstölőszénre vagy hőálló tálba helyezve égetnek el, így a legtisztább, adalékmentes illatot adja.

A gyermekláncfű, közismert nevén pitypang gyökerét és levelét a gyógynövényes hagyomány a máj, az epe meg a vesék tisztító szereként tartja számon.

A Gyógyító Buddha, szanszkrit nevén Bhaisadzsjaguru, tibeti nevén Szangye Menla a tibeti buddhista ikonográfia alakja, bal kezében a mirobalán gyógynövény ágával.

A gyógynövényes borogatólabda, thai nevén luk pra kob, gyógynövényekkel töltött, gőzön átmelegített vászonbatyu, amelyet a thai masszázsban a testre nyomkodva használnak.

A gyökércsakra (muladhara) a jóga és a tantra hagyománya szerint az első, legalsó energiaközpont, amelyhez a hagyomány a biztonság és a földhöz tartozás jelentését kapcsolja.

A gyömbér a Zingiber officinale csípős gyöktörzse, a keleti gyógyhagyományok egyik legrégebbi melegítő növénye, amely a tibeti és az ájurvédikus receptek visszatérő összetevője.

A handpan két félgömb alakú fémlemezből álló, kézzel megszólaltatott modern ütőhangszer, amely a huszadik század végén jelent meg és nem tartozik a hagyományos buddhista rituális eszközök közé.

A hangfürdő hangtálak, gongok és más hangkeltő eszközök együttes megszólaltatásával kísért csoportos vagy egyéni relaxációs foglalkozás, amelyben a résztvevők fekve vagy ülve hallgatják a hangokat.

A hangtál kézzel kalapált vagy öntött fémtál, amelyet ütővel vagy pereme körbedörzsölésével szólaltatnak meg, hosszan kitartó, zengő hangja a tibeti és nepáli hagyomány kedvelt kelléke.

A hangtálütő a hangtál megszólaltatásának eszköze: a filccel bevont fejű ütő megütéssel szólaltat meg, a bőrrel vagy fával borított dörzsölő a perem körbedörzsölésével énekelteti meg a tálat.

A hangvilla U alakú acélvilla, amely megütve egyetlen, tiszta frekvencián szól, a hangterápiában a test közelében vagy a testen megtámasztva használják.

A haritaki a Terminalia chebula fa szárított termése, a tibeti gyógyászat a gyógynövények királyának nevezi, a Gyógyító Buddha ábrázolásain is az ő kezében látható.

A harmadik szem csakra (ádnya) a jóga hagyománya szerint a hatodik energiaközpont a szemöldökök között, hagyományosan az intuíció és a belső látás jelentéséhez kötve.

A harmatfű (Drosera) rovarfogó növény, leveleit ragacsos cseppekben végződő mirigyszőrök borítják, hazai faja védett, ázsiai rokona, a Drosera peltata a tibeti receptekben is szerepel.

A hatha jóga a jóga testi gyakorlásra épülő ága, ászanákra és légzésszabályozásra épít, ez a nyugaton ismert jógaformák túlnyomó többségének alapja.

A havasszépe (Rhododendron) örökzöld vagy lombhullató cserjék nemzetsége, Nepál nemzeti virága, illatos himalájai fajainak levele a tibeti füstölők és receptek összetevője.

A hegyikristály a kvarc teljesen színtelen, átlátszó változata, kémiailag tiszta szilícium-dioxid, amelyből hagyományosan gyöngyöt, kristálygömböt és ékszert csiszolnak.

A hematit vas-oxid ásvány, amelynek vöröses karcszíne adta a nevét, ékszerekben leggyakrabban fényesre csiszolt, fémes szürkésfekete gyöngyök formájában találkozunk vele.

A hengerpárna hosszúkás, kerek keresztmetszetű párna, amelyet a jógában bolsterként a test alátámasztására, alváskor a nyak vagy a térd alá, meditációban az ülőpárna mellé használnak.

A henna a Lawsonia inermis cserje szárított és porított leveléből készült természetes festék, amelyet hagyományosan hajfestésre és mehendi testfestésre használnak.

A hernyógomba (Ophiocordyceps sinensis) a Tibeti-fennsík magashegyi rétjein élő gomba, amely lepkehernyóban fejlődik ki, tibeti neve jartsza gunbu, vagyis nyári fű, téli féreg.

A hét fém ötvözet a hangtálakhoz kötődő hagyomány, amely hét fémet rendel a hét égitesthez, a vizsgált tálak anyaga ugyanakkor a gyakorlatban jellemzően réz és ón ötvözete.

A hibiszkusz csészelevele a savanykás, rubinvörös tea alapanyaga, amelyet Afrikától Indiáig hűsítő italként meg a vérnyomás körében tartanak számon.

A himalájai kender a Nepál hegyvidékén vadon termő kender rostjából kézi szövőszéken készülő, durva szálú, tartós vászon, a nepáli táskák és hátizsákok hagyományos alapanyaga.

A Rosa brunonii a Himalája vadrózsája, amelynek erősen illatos szirmát a tibeti gyógyászat a nyugtató teák meg a loong formulák tagjaként használja.

A holdkő a földpát ásványcsalád tagja, jellegzetes fényjátékát, az adulárfényt a kristályon belüli rétegek közötti fénytörés okozza, kedvelt gyűrű- és medálkő.

A Holi a tavasz és a színek indiai eredetű ünnepe, amikor színes porral és vízzel locsolják egymást az emberek, hogy elköszönjenek a téltől és a rossz fölötti jó győzelmét ünnepeljék.

A homoktövis (Hippophae rhamnoides) tövises, ezüstös levelű cserje, narancssárga bogyójából levet, olajat és szörpöt készítenek, a Himalájában és Tibetben is őshonos.

A hosszúbors a Piper longum kúp alakú, éretlenül szárított termése, az ájurvéda melegítő fűszere, amelyet a hagyomány a többi növény hatásának erősítőjeként is számon tart.

A howlit fehér, szürke vagy fekete erezetű, puha bórtartalmú ásvány, amely porózussága miatt könnyen festhető, ezért gyakran a türkiz vagy más drágább kő utánzataként kerül forgalomba.

Az illóolaj növényből vízgőz-desztillációval vagy hidegsajtolással nyert illatos, illékony anyag, amelyet párologtatóban, illatmécsesben és füstölőben használnak, hígítatlanul azonban nem kerül bőrre.

Az imamalom (mani kerék) a tibeti buddhizmus forgatható rituális eszköze, amelynek hengerébe sokszorosan felírt mantrákat tartalmazó papírtekercset helyeznek.

Az imazászló (lungta) öt rögzített sorrendű színű, mantrákkal nyomtatott tibeti buddhista textília, amelyet a hagyomány szerint a szél sodor tovább az áldást.

Az indigó a festőindigó cserje leveléből nyert kék festékanyag, amelyet évezredek óta textilfestésre, porrá őrölve pedig hennával együtt a haj sötétbarnára vagy feketére színezésére használnak.

A nőszirom szárított gyöktörzse, az íriszgyökér ibolyára emlékeztető illatú; a tibeti bőrkészítmények és az illatszerkészítés régóta használt alapanyaga.

A Clematis nemzetség kúszónövényeinek szárát a tibeti gyógyászat az anyagcserét támogató formulákban használja; a friss növény csípős nedvet tartalmaz.

A jade gyűjtőnév: két különböző ásványt, a jadeitet és a nefritet takarja, utóbbi Kínában évezredek óta a legbecsültebb, ékszerekre és szobrokra egyaránt használt kultúrkő.

A jantra mértani szerkesztésű szent ábra, amelyet a hindu hagyomány a meditáció eszközeként használ: a mandalától a szigorú, vonalzóval szerkeszthető felépítése különbözteti meg.

A jáspis a kalcedon tömör, teljesen átlátszatlan változata, sokféle színben és mintázatban fordul elő, régóta kedvelt pecsét-, dísz- és ékszerkő.

A jázmin az olajfafélék családjába tartozó, fehér virágú cserje és kúszónövény, édes, nehéz illata Indiától Délkelet-Ázsiáig a szertartások, a virágfüzérek és a füstölők kedvelt alapja.

A jin és jang a kínai gondolkodás alapfogalma, két egymást kiegészítő ellentét párosa, jele a fekete és fehér kör, amelyben mindkét fél magában hordozza a másik csíráját.

A jóga az indiai hagyományból eredő testi és szellemi gyakorlatok gyűjtőneve, amelynek nyugaton legelterjedtebb formája a testtartásokra épülő hatha jóga.

A jóga nidra fekvő testhelyzetben végzett, vezetett ellazulási gyakorlat, amely a hagyomány szerint éber tudatállapotot tart fenn, ezért lényegesen különbözik az alvástól.

A jógaruha a gyakorláshoz szabott, rugalmas és szellős öltözet, amelynek keleti hagyományú változata bő szabású pamutból készül, gyakran mandala vagy mantra mintával.

A kajeput délkelet-ázsiai mirtuszféle fa, amelynek leveléből az eukaliptuszhoz hasonló, tiszta illatú illóolajat párolnak; a thai balzsamok légutakat frissítő összetevője.

A kalcedon a kvarc mikrokristályos, tömör változata, amelynek családjába az achát, a karneol, a jáspis, az ónix és a krizopráz is tartozik.

A kalcit a kalcium-karbonát leggyakoribb ásványa, a mészkő és a márvány fő alkotója, amely mézsárgától a narancsig sokféle színben, jellegzetes romboéderes hasadással terem.

A kalimba fém nyelvekkel ellátott, hüvelykujjal megpendített afrikai eredetű hangszer, amelyet ma könnyen tanulható modern hangszerként ismernek, nem pedig buddhista rituális eszközként.

A kálmos vízparti, kardlevelű növény, amelynek illatos gyöktörzsét a keleti hagyomány az elme frissítésére meg az emésztés támogatására használja.

A kámfor a kámforfa fájából nyert, jellegzetes átható illatú kristályos anyag, a thai balzsamok és inhalálók egyik változatlan alapösszetevője.

A kamilla, hivatalos nevén orvosi székfű a legismertebb európai gyógynövény: virágát a gyomor, a bőr meg a nyugodt alvás körében használják.

A kapor magja és zöldje a magyar konyha ismert fűszere; a gyógynövényes hagyomány az emésztés, a puffadás meg a szoptatás körében is használja.

A kardamom a gyömbérfélék családjába tartozó növények illatos magtermése, a fűszerek királynője, amely a keleti teák és a gyógynövénykeverékek jellegzetes összetevője.

A karma szanszkrit szó, jelentése tett, a buddhista tanításban a szándékos cselekedet és annak következménye közötti összefüggést jelöli, nem pedig azonnali sorsszerű büntetést.

A karneol a kalcedon vörös-narancsos, vasoxid színezte változata, az ókorban a pecsétgyűrűk kedvelt köve, ma karkötők és mala gyöngyök alapanyaga.

A katángkóró kék virágú mezei növény, amelynek gyökere keserű: a hagyomány az emésztés meg a máj szereként ismeri, pörkölve pedig kávépótló.

A katechu (Acacia catechu) dél-ázsiai tüskés fa, gesztjének sötét, fanyar kivonata a bételrágás, a festés és a cserzés régi anyaga, a tibeti receptekben teák és krémek összetevője.

A kateku akác dél-ázsiai tövises fa, amelynek fájából főzött, csersavban gazdag kivonat a katekú; a hagyomány összehúzó, sebgyógyító szerként tartja számon.

A keltike (Corydalis) kora tavasszal virágzó, sarkantyús virágú gumós növénynemzetség, hazai erdeink gyakori virága, himalájai fajai a tibeti receptekben is szerepelnek.

A kendő a dél- és délkelet-ázsiai viselet egyik legsokoldalúbb darabja: vállra vetett stóla, fejkendő, derékra kötött pareo, a tibeti hagyományban pedig üdvözlő ajándék is.

A keserű dinnye bütykös héjú, erősen keserű trópusi tök, amelyet az ájurvéda és a kínai hagyomány egyaránt a cukoranyagcsere támogatójaként tart számon.

A kínai császártál kétfogantyús bronzedény, amelynek fogantyúját vizes kézzel dörzsölve a víz felszíne megrezdül és apró cseppek szökhetnek fel belőle.

A kínai csüdfű gyökere a hagyományos kínai orvoslás egyik legfontosabb erősítő szere, amelyet a szervezet ellenálló képességének támogatójaként tartanak számon.

A kínai kúszómagnólia bogyója a hagyományos kínai orvoslás öt ízű gyümölcse, amelyet a máj meg a kitartás támogatójaként tartanak számon.

A kínai rebarbara gyökere a hagyományos kínai orvoslás egyik legrégebbi szere, amelyet a bélműködés élénkítésére meg a máj körében tartanak számon.

A királydinnye (Tribulus terrestris) a földön elterülő, sárga virágú gyomnövény, tüskés termését az ájurvéda gokshura néven ismeri, a tibeti teakeverékekben is szerepel.

A kömény a Carum carvi sarlósan hajlott magja, Európa és a Himalája hagyományos fűszere, amelyet a tibeti receptek az emésztés meg a nyugalom körében használnak.

A komló nőivarú tobozvirágzata a sör keserű ízét adja, a gyógynövényes hagyomány pedig a nyugtató, alvást segítő szerek közé sorolja.

A nemes korall tengeri korallpolipok telepeinek mészvázából csiszolt szerves ékszeranyag, piros árnyalatai a tibeti, a nepáli és a mediterrán ékszerkészítés kedvelt anyagává tették.

A koriander (Coriandrum sativum) egyéves fűszernövény, friss levele és szárított, gömbölyű magja az indiai, a tibeti és a mediterrán konyha egyik alapfűszere.

A körömvirág narancssárga szirma a bőrre szánt készítmények egyik legrégebbi európai növénye, a hagyomány a sebek meg a gyulladás szereként tartja számon.

A korona csakra (szahaszrara) a jóga hagyománya szerint a hetedik, legfelső energiaközpont a fejtetőn, amelyhez a hagyomány a teljesség és az egység jelentését kapcsolja.

A kősó a földtani üledékből bányászott, feldolgozatlan só, amelyet az ájurvéda a sófajták közül a legértékesebbnek tart; a himalájai rózsaszín só is ilyen.

A kötél füstölő a nepáli és a tibeti füstölőkészítés sajátos formája: a gyógynövényport papírba sodorják és kötéllé fonják, így pálca és szén nélkül, önmagában ég el.

A kristály hangtál olvasztott kvarcból készült hangszer, amelynek hangja tisztább és hosszabban kitartott a hagyományos fémtálakénál, matt és átlátszó kivitelben egyaránt kapható.

Kuan-jin a kelet-ázsiai buddhizmus együttérzést megtestesítő alakja, Avalókitésvara bodhiszattva női formában ábrázolt megfelelője, akit Kínában, Japánban és Koreában egyaránt tisztelnek.

A kundalini a jógikus hagyomány tanításában a gerinc tövében nyugvó, összetekeredett kígyóként elképzelt erő, amely a gyakorlás hatására a csakrákon át emelkedik fel.

A kúpfüstölő kúp alakúra sajtolt füstölőpor, amely a pálcikánál magasabb hőfokon és sűrűbb füsttel ég, a lyukas backflow kúp pedig látványosan lefelé áramló füstöt ad.

A kurchi (Holarrhena pubescens, régi nevén Holarrhena antidysenterica) indiai lombhullató kis fa, kérgét és magját az ájurvéda kutaja néven ismeri, tibeti teák és krémek összetevője.

A kurkuma a gyömbérfélék családjába tartozó növény sárga gyöktörzse, az indiai konyha és az ájurvéda egyik alapanyaga, a színét a kurkumin adja.

Laksmí a jólét, a szerencse és a bőség hindu istennője, Visnu hitvese, akit nyíló lótuszon ülve vagy állva, kezében lótuszvirággal és aranypénzt hullató tenyérrel ábrázolnak.

A láma és a rinpocse a tibeti buddhizmus tanítói címei, a rinpocse gyakran, de nem mindig egy tulku, vagyis felismert újraszületett tanító megszólítása.

A lapacho dél-amerikai fa belső kérge, amelyet az inka hagyományra visszavezetett teaként isznak; a mai készítményekben az ellenálló képesség támogatójaként szerepel.

A lápisz lazuli mélykék kőzet, amelyet lazurit, kalcit és pirit alkot, az ókor óta kedvelt ékszer- és festékalapanyag, ma karkötők és mala gyöngyök anyaga.

A lávakő ásványtanilag bazalt, porózus vulkáni kőzet, nem önálló ásványfaj, likacsos szerkezete miatt gyöngyként illóolaj felitatására is használják.

A levendula illatos, lila virágfüzére a nyugtató növények és az aromaterápia egyik legismertebb alapanyaga, a füstölőkben pedig tisztító illatként szerepel.

A lómenta (Mentha longifolia) szürkén molyhos levelű, vízparti mentafaj, erős mentaillatú, Magyarországon is gyakori, a Közel-Kelet és Ázsia konyhája és a tibeti teák is használják.

A loszár a tibeti újév, a holdnaptár első hónapjának első napján kezdődő, több napos ünnep: takarítás, adósságrendezés, füstáldozat, családi étkezés és imazászló-csere tartozik hozzá.

A lótusz (padma) a buddhista és a hindu hagyomány virágjelképe, amely az iszapos vízből tisztán kibontakozó szirmai miatt a megvilágosodott tudat jelképe lett.

A lótuszülés (padmászana) a jóga és a meditáció hagyományos, keresztbe tett lábú ülő testtartása, amelynek könnyített változata a féllótusz és a burmai ülés.

A Loy Krathong thai ünnep, amelyen a hívők virággal meg gyertyával díszített, levélből hajtogatott kis tutajokat bocsátanak a vízre a telihold éjszakáján.

A macskagyökér a nyugtató növények közül a legismertebb Európában: jellegzetes, átható szagú gyökerét az elalvási nehézség meg a nyugtalanság körében használják.

A macskahere (Phlomis) az ajakosvirágúak nemzetsége, Magyarországon a gumós macskahere ismert, tibeti faja, a Phlomis younghusbandii gyökere a tibeti receptek összetevője.

A mahájána a buddhizmus egyik nagy ága, amelynek középpontjában a bodhiszattva eszménye áll: a gyakorló minden érző lény megszabadulásáért fogadalmat tesz, nem csak a sajátjáért.

Mahákála a tibeti buddhizmus haragvó védőistensége, a tan oltalmazója, akit a hagyomány Chenrezig, az együttérzés bodhiszattvája félelmetes megjelenési formájának tart.

A mala 108 szemből álló füzér, amelyet a buddhista és hindu hagyományban mantrák és imák számolására, japa gyakorlására használnak a gyakorlók.

A malabárdió (Justicia adhatoda, régi nevén Adhatoda vasica) indiai örökzöld cserje, az ájurvéda vasaka néven ismeri, több tibeti tea, étrend-kiegészítő és kenőcs összetevője.

A malachit élénkzöld, sávos mintázatú réz-karbonát ásvány, amelyet évezredek óta díszkőként, ékszerként és festékalapanyagként is használnak.

A Rubus nemzetség himalájai fajainak termését és levelét a tibeti gyógyászat a megfázásos állapotok meg a masszázsolajok összetevőjeként használja.

A mandala kör alakú, szimmetrikus szent ábra a tibeti buddhizmusban, amely a hagyomány szerint a világegyetem rendjét és a megvilágosult tudat terét jeleníti meg.

A mantra ismételt recitálásra szánt szótag vagy szöveg a hindu és a buddhista hagyományban, amelyet a figyelem összpontosítására és a gyakorlás elmélyítésére használnak.

A manuka méz az új-zélandi Leptospermum scoparium cserje virágáról gyűjtött egyedi összetételű méz, amelynek jellemző minőségjelzője a számmal kifejezett MGO-érték.

Manydzsusrí a bölcsesség bodhiszattvája, akit lángoló karddal és a hozzá kötődő szöveggel a lótuszon ábrázolnak, mantrája az om a ra pa ca na dhí.

A máriatövis magja a szilimarin nevű hatóanyagcsoport forrása, a máj támogatására szánt készítmények legismertebb növénye.

A masala füstölő kézzel tekert, nedves illatpasztával bevont bambuszpálcika, amelynek sűrű keveréke gyantát, gyógynövényport, fűszert, illóolajat és faliszt is tartalmazhat.

A mécsestartó a fény felajánlásának hagyományos kelléke: a buddhista és a hindu oltáron a láng a tudást jelképezi, amely eloszlatja a nemtudás sötétjét.

A meditáció a figyelem tudatos irányítására épülő gyakorlat, amelynek célja a nyugodt, éber elmeállapot elérése ülő vagy mozgásos formában végzett módszerekkel.

A meditációs öv a derekat és a térdet körülölelő, állítható heveder, amely megtartja az ülő testtartást, így a hosszabb meditáció a hátizmok folyamatos munkája nélkül is kitartható.

A meditációs párna (zafu) az ülő meditációt támogató, kerek vagy félhold alakú párna, amely megemeli a csípőt és segíti a kényelmes testtartást.

A Heracleum nemzetség ernyősvirágzatú növényeinek magját a tibeti gyógyászat melegítő, emésztést támogató összetevőként használja, elsősorban a májra szánt receptekben.

A méhviasz a mézelő méhek által termelt természetes viasz, a lép építőanyaga, a gyertyák, balzsamok és krémek alapanyaga, összetevő-listákon Cera alba vagy Cera flava néven szerepel.

A méhviasz gyertya a méhek viaszsejtjeiből öntött gyertya: lassabban ég a paraffinnál, enyhe mézillata van, koromtalanul és füstszegényen lobog.

A mentol a menta illóolajának hűsítő hatású fő alkotója, amely a hideget érzékelő receptorokat ingerli; a thai balzsamok és inhalálók legismertebb összetevője.

A metta a jóindulat, a szerető kedvesség gyakorlása: a buddhista hagyomány egyik legrégebbi meditációs módszere, amelyben a gyakorló jókívánságokat küld önmagának meg másoknak.

Milarepa a 11. és 12. század fordulóján élt tibeti jógi és költő, aki ifjúkori bűnei után Marpa tanítványaként barlangokban meditálva jutott el a megvilágosodásig.

A mindfulness a tudatos jelenlét gyakorlása, amely a buddhista éberségi meditációból ered és világi, klinikai formában, elsősorban az MBSR programban terjedt el nyugaton.

A mirha az arábiai és kelet-afrikai Commiphora fák gyantája, a tömjén ősi társa: sötétebb, kesernyésen balzsamos illatú füstölőanyag, amelyet gyantaként és pálcikába dolgozva is használnak.

A moringa gyorsan növő trópusi fa, amelynek levele fehérjében meg ásványi anyagokban gazdag; a hagyomány tápláló és erősítő növényként tartja számon.

A mosódió (Sapindus mukorossi) a Himalája előhegyeinek fája, szaponintartalmú termésének héja vízben habzik, ezért természetes mosószerként és hajmosásra is használják.

A mudra rituális és ikonográfiai kéztartás, amelynek jelentése kötött, a buddhista szobrászatban és a jóga, illetve a tánc gyakorlatában egyaránt használt forma.

A myrobalan (arura) a Terminalia chebula fa termése, amelyet a tibeti hagyomány a gyógynövények királyának nevez és a Gyógyító Buddha ikonográfiájában is megjelenik.

A nada brahma szanszkrit kifejezés jelentése: a hang Brahman, vagyis a világ alapja maga a rezgés, ebből a szemléletből nőtt ki a hangra épülő indiai gyakorlás, a nádajóga.

A Nag Champa indiai eredetű, masala típusú füstölőkeverék, amely a champa virág (Plumeria) illatát szantálfa alapú, gyantás füstölőbázissal ötvözi.

A napfonat csakra (manipura) a jóga hagyománya szerint a harmadik energiaközpont a gyomor táján, amelyhez a hagyomány az akaraterő és az önbizalom jelentését kapcsolja.

A napüdvözlet (szúrja namaszkára) egymáshoz kapcsolt ászanák hagyományos sora a hatha jógában, amelynek több, hagyományonként eltérő változata ismert.

Nataradzsa a táncoló Siva ábrázolása: lángkörben álló, négykarú alak, amely a világ keletkezésének, fennállásának és elmúlásának körforgását jeleníti meg.

A neem India egyik legtiszteltebb gyógynövénye, keserű levelű örökzöld fa, amelyet a hagyomány a bőr, a fogápolás meg a rovarriasztás terén egyaránt használ.

A négy nemes igazság Buddha első tanítása a szenvedésről, annak okáról, megszűnéséről és a megszűnéshez vezető útról, a fordítások hagyományonként eltérhetnek.

A nepáli borsfa termése a szecsuáni bors rokona: citrusos illatú, a nyelvet enyhén bizsergető fűszer, amelyet a himalájai konyha és gyógyhagyomány egyaránt használ.

A Nevető Buddha, ismertebb nevén Budai vagy Hotei nem a történelmi Buddha, hanem a kínai és japán néphagyomány szerencsét hozó, ma világszerte ismert figurája.

A nirvána szó jelentése kioltás, a buddhista tanításban a vágy, a gyűlölet és a tudatlanság megszűnését jelöli, nem pedig egy helyet vagy egyszerű boldogságérzetet.

A nyolc szerencsés jelkép a buddhista művészet legismertebb jelképcsoportja: ernyő, halpár, kincsváza, lótusz, kagylókürt, végtelen csomó, győzelmi zászló és a tan kereke.

A nyolcrétű ösvény a négy nemes igazság negyedik tagja, a szenvedés megszűnéséhez vezető nyolc gyakorlati elv, amelyet a hagyomány erkölcs, elmélyedés és bölcsesség hármas csoportjába rendez.

Az obszidián nem ásvány hanem gyorsan megszilárdult vulkáni üveg, éles törésfelülete miatt már az őskorban is eszközök nyersanyaga volt, ma ékszer- és dísztárgy alapanyag.

Az om (aum) a hinduizmus és a buddhizmus közös szent szótagja, mindkét hagyományban saját jelentéssel, gyakran mantrák nyitó vagy záró hangjaként használják.

Az om mani padme hum a tibeti buddhizmus hatszótagos mantrája, a hagyomány szerint Csenrézi, az együttérzés buddhájának mantrája, jelentését elsősorban tanítói magyarázat adja tovább.

Az ónix a kalcedon egyenes sávozású változata, a kereskedelemben kapható fekete ónix ékszerek nagy része azonban mesterségesen feketére festett achát.

Az Angiopteris evecta a világ egyik legnagyobb levelű páfránya, amelynek húsos gumója a thai gyógynövényes hagyomány hűsítő összetevője.

Az orvosi citromfű citromillatú, ajakos gyógynövény, amelyet a hagyomány a nyugtalanság, az alvászavar meg a gyomor körében használ; nem azonos a thai citromfűvel.

Az orvosi zsálya ezüstös levelű mediterrán félcserje, amelyet a hagyomány a torok, az izzadás meg az emésztés szereként ismer.

Az örménygyökér magas termetű, sárga virágú növény gyökere, amelyet a hagyomány a légutak meg az emésztés szereként ismer.

A pacsuli délkelet-ázsiai ajakos növény, amelynek szárított leveléből nyert nehéz, földes, édeskés illat a füstölők és a parfümök egyik legismertebb alapillata.

Padmaszambhava, tisztelt nevén Guru Rinpocse, a 8. században élt tantrikus mester, akit a tibeti hagyomány a buddhizmus tibeti meghonosítójaként és második buddhaként tart számon.

A Palo Santo a dél-amerikai Bursera graveolens fa illatos faanyaga, amelyet hagyományosan elhullott, természetes úton kiszáradt törzsekből gyűjtenek füstölésre.

A papaya trópusi gyümölcs, amelynek éretlen termése és levele papain nevű, fehérjebontó enzimet tartalmaz; a hagyomány az emésztés segítőjeként tartja számon.

A parajdi só az erdélyi Parajd hatalmas sótömzséből bányászott, finomítatlan kősó, amelyet konyhasóként, fürdősóként és melegíthető sópárnák töltelékeként is használnak.

A Peter Hess hangtálterápia Peter Hess német fizikus nevéhez köthető módszer, amely a hangtálak testre helyezésével és megszólaltatásával épít fel egy hangtálmasszázsnak nevezett eljárást.

A plai a thai gyógynövényes hagyomány egyik legfontosabb növénye, a gyömbér rokona, amelynek sárgászöld gyöktörzse a melegítő balzsamok és a masszázsolajok alapja.

A pránájáma a légzés tudatos vezetésének gyakorlata a jógában, a klasszikus nyolcrétű rendszer egyik tagja, amely az ászanák után következik.

A púdzsá a hindu és a buddhista hagyomány tiszteletadó szertartása, amelyben az istenségnek vagy a Buddhának virágot, füstölőt, mécsest, vizet és ételt ajánlanak fel, mantrák és imák kíséretében.

A reiki a 20. század elején Japánban kialakult kézrátételes gyakorlat, amelyben a gyakorló a hagyomány szerint az egyetemes életerőt közvetíti a tenyerén keresztül.

A rodonit rózsaszín vagy piros, fekete erezetű mangántartalmú ásvány, nevét a görög rodon, vagyis rózsa szóról kapta, karkötőkben, malákban és faragott dísztárgyakon kedvelt kő.

A római kömény a Cuminum cyminum apró, hosszúkás magja, az indiai és a közel-keleti konyha egyik alapfűszere, amelyet az ájurvéda az emésztés szerének tart.

A rozmaring a mediterrán vidék örökzöld, tűlevelű félcserjéje, amelynek friss, gyantás illata a füstölők, az illóolajok meg a konyha ismert alapanyaga.

A rózsagyökér (Rhodiola) a varjúhájfélék hidegtűrő nemzetsége, nevét a vágott gyökér rózsaillatáról kapta, a sarkvidéki és a himalájai népek hagyománya egyaránt ismeri.

A rózsakvarc a kvarc halvány rózsaszín változata; a hagyomány a szeretet, a gyengédség és a szépség kövének tartja, kedvelt ékszer- és malakő.

A rudraksha nem ásvány, hanem az Elaeocarpus ganitrus fa barázdált magja, amelyet a hindu hagyományban évszázadok óta mala fűzésére és imafüzérek készítésére használnak.

A ruta erős illatú, örökzöld félcserje, amelyet Dél-Amerikában arruda néven a hely megtisztításának hagyományos füstölőnövényeként ismernek.

A sáfrány a jóféle sáfrány virágának szárított bibeszála, a világ legdrágább fűszere, a tibeti gyógyászat és az ájurvéda egyik legnagyobb becsben tartott összetevője.

A sáfrányos szeklice narancsvörös virágszirma a valódi sáfrány olcsóbb rokona, a tibeti receptek önálló összetevője, amelyet a hagyomány a vér és a máj körében tart számon.

A salamonpecsét (Polygonatum) árnyékos erdők ívelt szárú évelője, fehér, csüngő virágokkal, a gyöktörzsén látható pecsétszerű hegekről kapta a nevét, ázsiai fajai tibeti receptekben szerepelnek.

A sámándob fakeretre feszített bőrrel készülő kézi dob, amelynek egyenletes, mély lüktetése a sámáni hagyomány és a mai hangterápiás foglalkozások kísérője.

A sárga tárnics gyökere az európai gyógynövények között a legkeserűbbek egyike; a hagyomány az étvágy meg az emésztés élénkítőjeként tartja számon.

A sárgabarackmag-olaj a kajszibarack (Prunus armeniaca) magbelének sajtolt olaja, könnyű, gyorsan beszívódó bázisolaj, a masszázsolajok, krémek és tibeti hajolajok alapanyaga.

A sárgaréz a réz és a cink, a bronz a réz és az ón ötvözete: a himalájai szobrok, imamalmok és rituális tárgyak legtöbbje ebből a két rokon fémből készül.

A sárkányfű (Dracocephalum) az ajakosvirágúak illatos nemzetsége, nevét a sárkányfejre emlékeztető virágáról kapta, a moldvai sárkányfű kerti fűszernövény, tibeti faja teák összetevője.

A sárkányvér több, egymással nem rokon növény mélyvörös gyantájának gyűjtőneve, amelyet az ókortól festékként, lakkban és füstölőanyagként használnak, illata meleg, gyantás és enyhén édes.

A satavar az indiai spárga gyökere, az ájurvéda hűsítő, erősítő növénye, amelyet a hagyomány elsősorban a női életszakaszok támogatására tart számon.

A selyemgyapotfa Dél-Ázsia nagy termetű, tűzvörös virágú fája, amelynek virágát és gyantáját a hagyomány hűsítő, összehúzó szerként használja.

A Senna nemzetség fáit és cserjéit a thai konyha és gyógyhagyomány egyaránt használja: a Senna siamea a khilek fa, a Senna tora pedig lágyszárú gyomnövény, mindkettő az összetett formulák tagja.

A serlegpáfrány a trópusi fapáfrányok családjába tartozik: törzset növesztő, akár több méteres páfrány, amelynek szárát a thai hagyomány hűsítő összetevőként használja.

A shilajit vagy mumijo a Himalája és az Altaj sziklarepedéseiből nyáron kiszivárgó, sötétbarna, gyantaszerű anyag, az ájurvéda és a tibeti hagyomány ásványi alapanyaga.

Siva a hinduizmus egyik legfőbb istensége, nem buddhista alak, a hagyomány a teremtés és a pusztítás kozmikus erejeként, a kozmikus tánc mestereként tiszteli.

A sólámpa kősóból, többnyire pakisztáni rózsaszín halitból faragott vagy nyers tömbként meghagyott lámpatest, amelyben izzó vagy mécses világít, meleg, narancsos fényt adva.

A Songkran a thai buddhista újév vízfesztiválja, amikor vízzel locsolják egymást az utcákon, a Buddha-szobrokat pedig szertartásosan megtisztítják, jó szerencsét kívánva az új évre.

A Sophora a pillangósvirágúak nemzetsége, amelynek dél-ázsiai fajait a thai hagyomány a mérgezéses, lázas állapotok formuláiban használja.

A sorig a tibeti gyógyítás hagyományának neve, egyben a dharamszalai Men-Tsee-Khang intézet gyógynövényes készítményeinek védjegye is.

A spanyol cseresznye délkelet-ázsiai fa, amelynek apró, csillag alakú, erősen illatos virágát a thai hagyomány illatszerként és gyógynövényként egyaránt használja.

A szakrális csakra (szvadhisthana) a jóga hagyományában a második csakra: helye a keresztcsont tája, színe narancs, eleme a víz, mantrája a vam.

A szamszára a hindu és a buddhista hagyományban a születés, halál és újjászületés folytonos körforgását jelöli, amelyet a hagyomány gyakran a létkerék ábrázolásával jelenít meg.

A szangha a buddhista Három Kincs egyike, szűkebb értelemben a szerzetesi közösséget, tágabb értelemben a tanítást követő gyakorlók közösségét jelöli.

Illatos trópusi fa (Santalum album), amelynek fájából és olajából a klasszikus indiai szantál füstölők, olajok és szertartási paszták készülnek.

A szarapi thai örökzöld fa, amelynek illatos, krémfehér virágát a hagyomány keserű ízű, hűvös összetevőként használja a lázas és a vérrel kapcsolatos formulákban.

A szegfűszeg a szegfűszegfa kinyílás előtt szedett, szárított virágbimbója, erős, melegítő fűszer, amelynek illóolaja a hagyományos fogfájás-csillapítás ismert szere.

A szerbtövis (Xanthium) horgas tüskés termésű, egyéves gyomnövény-nemzetség, hazánkban a szántók és a folyópartok ismert gyoma, ázsiai fajának termése tibeti teák összetevője.

A szerecsendió a Myristica fragrans fa magja, amelyből a vele együtt szedett magköpeny, a macisz is fűszer; a thai és az ájurvédikus hagyomány melegítő, nyugtató szerként ismeri.

A színtelen henna a Senna italica, kereskedelmi nevén Cassia obovata leveléből őrölt zöld por, amelyet a hennához hasonlóan hajpakolásra használnak, de nem festi vörösre a hajat.

A szívcsakra (anahata) a jóga hagyománya szerint a negyedik, középső energiaközpont a mellkas táján, hagyományosan a szeretet és az egyensúly jelentéséhez kötve.

A szőlő és a mazsola az ájurvéda hűsítő, tápláló szerei közé tartozik; a tibeti receptek az élettartamot növelő, erősítő készítményekben használják.

A sztúpa (csörten) buddhista emlékmű és ereklyetartó építmény, amelynek megkerülése, a kora, a tiszteletadás és az érdemszerzés hagyományos gyakorlata.

A szútra a buddhista hagyományban a Buddhának tulajdonított tanbeszéd, az indiai bölcseletben pedig tömör, megjegyezhető tanítómondat, a szó jelentése fonál.

A tantra olyan szöveg- és gyakorlathagyomány, amely a hétköznapi tapasztalatot vonja be a gyakorlásba: mantrával, mandalával meg megjelenítéssel dolgozik, tanítói átadáshoz kötve.

A Tára a tibeti buddhizmus egyik legnépszerűbb istennőalakja, tibeti nevén Dolma, a hagyomány szerint a gyors segítség és a hosszú élet női megtestesítője.

A thai gyógynövényes balzsam a thai hagyományos gyógyászat készítménytípusa, amelyet viaszos-olajos alapba kevert, szárított növényi alapanyagokból főznek.

A thai inhalátor, thai nevén ya dom, zsebben hordható kis tubus vagy üvegcse kámforral, mentollal és szárított gyógynövényekkel, amelynek friss illatát Thaiföldön naponta szippantják.

A thai masszázs ruhában, matracon végzett kezelés, amely nyomást, nyújtást meg ízületi mozgatást ötvöz, hagyományos központja a bangkoki Wat Pho kolostor.

A thangka festett vagy hímzett tibeti szentkép textilalapon, brokátkerettel és védőfüggönnyel, amelyet szertartáskor kifüggesztve, egyébként felcsavarva tárolnak.

A théraváda a buddhizmus ma is élő legrégebbi iskolája, amely a páli kánonra épül; Srí Lankán, Thaiföldön, Mianmarban, Laoszban meg Kambodzsában a meghatározó irányzat.

Az Oxytropis microphylla a Himalája magas fekvésű gyepeinek pillangósvirágú növénye, amelyet a tibeti gyógyászat a bőrre szánt készítmények egyik alapanyagaként használ.

A tibeti ezüst a kereskedelemben ezüst színű rézötvözetet jelöl, amely jellemzően rézből, nikkelből és cinkből áll, nemesfémet többnyire nem vagy csak nyomokban tartalmaz.

A tibeti füstölő a tibeti és nepáli hagyomány sok gyógynövényből álló keveréke, amely vékonyabb, kevésbé édes illatával és gyakori kötél formájával különbözik az indiai füstölőktől.

A tibeti gyógyászat (Szova Rigpa) a buddhista filozófiára épülő, évszázados hagyományú ázsiai orvosi rendszer, amelynek alapja a Négy Tantra és a kolostori orvosképzés.

A Tibeti halottaskönyv néven ismert szöveg eredeti címe Bardo Thödol, a nyugati elnevezést Evans-Wentz 1927-es kiadása tette ismertté, tartalma a halál utáni bardo állapotot vezető tanítás.

A tigrisszem selymes fényű, aranybarna sávos kvarc; nevét a ragadozó szemére emlékeztető csillogásáról kapta, a hagyomány a bátorság kövének tartja.

A timsó áttetsző, kristályos kettős só, a kristály dezodorok és a borotválkozás utáni timsókő alapanyaga, a festésben pácként, a tibeti receptekben ásványi összetevőként ismert.

A tingsha kis, párban használt, bőrszíjjal összekötött tibeti cintányér, amelynek csengő hangja a hagyomány szerint jelzi a meditációs gyakorlás kezdetét és végét.

A tömjén a Boswellia fák gyantájából nyert füstölőalapanyag, amelyet évezredek óta használnak térfüstölésre és rituális szertartásokra Kelet-Afrikától Tibetig.

A tönkölypelyva a tönkölybúza szemét borító külső héj, a meditációs párnák hagyományos töltete: megtartja a formáját, átszellőzik és a testhez igazodik.

A torok csakra (visuddha) a jóga hagyománya szerint az ötödik energiaközpont a torok táján, amelyhez a hagyomány a kifejezés és a kimondott igazság jelentését kapcsolja.

A triphala három szárított gyümölcs, a haritaki, a bibhitaki és az amla azonos arányú keveréke, az ájurvéda és a tibeti gyógyászat legrégebbi, legszélesebb körben használt készítménye.

A tulsi az indiai szent bazsalikom, a hindu háztartások szent növénye, amelyet az ájurvéda az életerőt növelő, a szervezetet a terhelésekhez hozzáigazító szerek közé sorol.

A türkiz réz-alumínium foszfátásvány, jellegzetes kék-zöld színét a réz adja, a hagyományos tibeti és amerikai indián ezüst ékszerek klasszikus köve.

Az unalome a thai és kambodzsai buddhista hagyomány vonalas jelképe: a spirál a zavarodott elmét, a cikcakk a keresés útját, az egyenes vonal a megvilágosodás felé tartó tisztánlátást jelenti.

Az üröm (Artemisia) erős illatú, keserű ízű növénynemzetség, amelynek fajait a magyar népi hagyomány, az abszint készítői és a tibeti meg a kínai gyógyhagyomány is ismeri.

A vadzsra (dordzse) a vadzsrajána buddhizmus jelképes rituális jogara, amely a csengővel párban a módszer és a bölcsesség egységét fejezi ki.

A vadzsrajána a mahájánából kinőtt tantrikus irányzat, a tibeti buddhizmus alapja: mantrával, mandalával, elképzelt alakok megjelenítésével és tanítói átadással dolgozik.

A varádics (Tanacetum) erős illatú, sárga, gombszerű virágzatú növénynemzetség, hazai faja a gilisztaűző varádics, himalájai fajai a tibeti receptekben is előfordulnak.

A vasfa Dél- és Délkelet-Ázsia rendkívül kemény fájú örökzöldje, amelynek nagy, illatos, fehér virágát a thai és az ájurvédikus hagyomány hűsítő összetevőként használja.

A végtelen csomó, örök csomó néven is ismert, a tibeti buddhizmus jelképe, a nyolc szerencsés jelkép, az astamangala egyike, a jelenségek egymástól való függését fejezi ki.

A veszak a buddhista év legnagyobb ünnepe: a hagyomány szerint a Buddha születése, megvilágosodása meg elhunyta ugyanarra a teliholdas napra esett, ezt ünneplik együtt.

A vetiver indiai pázsitfű, amelynek illatos gyökeréből a parfümkészítés egyik legismertebb alapillatát párolják, a hagyomány pedig hűsítő szerként tartja számon.

A viaszveszejtéses öntés ősi fémöntő eljárás: a mester viaszból mintázza meg a szobrot, agyagburkot épít rá, a viaszt kiolvasztja, a helyére pedig olvadt fémet önt.

A vidanga az Embelia ribes kúszócserje apró, borsszerű termése, amelyet az ájurvéda hagyományosan a bélférgek elleni szerek élén tart számon.

A vipassana a théraváda buddhizmus belátás-meditációja, amely a testi és lelki jelenségek folyamatos megfigyelésére épül, ma jellemzően tíznapos, csendes tanfolyamok formájában terjed.

A vörös szantálfa dél-indiai, mélyvörös keményfa, amelyet a fehér szantálfától eltérően nem az illatáért, hanem a fájáért, a festékanyagáért meg a hagyományos használatáért becsülnek.

A Wat Pho Bangkok egyik legrégebbi és legnagyobb buddhista temploma, a 46 méteres fekvő Buddha otthona, egyben a hagyományos thai orvoslás és a thai masszázs legismertebb iskolája.

A zen a mahájána buddhizmus egyik irányzata, amely Kínában csan néven alakult ki és Japánban vált önálló iskolává, központi gyakorlata az ülő meditáció, a zazen.

A zen hangtál (rin vagy orin) a japán buddhista oltár kelléke, kisebb, magas hangú tál, amely párnán ülve a zazen ülőmeditáció kezdetét és végét jelzi.

A 432 Hz hangolás a zenei alaphang, az egyvonalas A olyan hangolása, amelyben másodpercenként 440 helyett 432 rezgés esik, a hangtálak és a meditációs zene körében népszerű.