Gyógynövények és összetevők

Az aloe vera húsos levelű pozsgás növény, amelynek áttetsző belső gélje a bőrápolás és a hagyományos gyógyhagyomány régóta használt, hűsítő alapanyaga.

Az amla az indiai egres savanyú termése, a triphala harmadik tagja, a világ egyik legmagasabb C-vitamin tartalmú gyümölcse, amelyet frissen, szárítva és porként is használnak.

Az andrographis Dél- és Délkelet-Ázsia keserű gyógynövénye, amelyet a hagyomány a megfázásos, lázas állapotok és a máj támogatásának szereként tart számon.

Az ánizs a Pimpinella anisum apró, édeskés magja, a keleti és a mediterrán konyha ősi fűszere, amelyet a gyógynövényes hagyomány a légutak meg az emésztés körében használ.

Az Aristolochia a farkasalmafélék nemzetsége, amelynek gyökerét a régi thai receptek a mérgezés és a láz körében használták; a benne lévő aristolochsav miatt a mai szabályozás a használatát erősen korlátozza.

Az articsóka levelének keserű kivonata a máj- és epekészítmények egyik legelterjedtebb növénye, a hagyomány az epe elválasztásának támogatójaként tartja számon.

Az ashwagandha az ájurvéda egyik legismertebb erősítő növénye, amelynek gyökerét a hagyomány az életerő, a kitartás meg a nyugodt alvás támogatására tartja számon.

Az ázsiai gázló, ismertebb nevén gotu kola apró, kerek levelű mocsári növény, amelyet az ájurvéda az elme frissítésére meg a bőr regenerálására tart számon.

A Barleria lupulina tüskés, sárga virágú délkelet-ázsiai cserje, amelynek levelét a thai hagyomány bőrpanaszoknál meg rovarcsípésre használja; a Wat Pho zöld masszázsolaj névadója.

A benedekfű keserű, bogáncsszerű mediterrán növény, amelyet a kolostori gyógyászat az emésztés meg a szoptatás támogatására tartott számon.

A bételdió az arekapálma magja, Dél- és Délkelet-Ázsia hagyományos rágcsálnivalója, amelyet a tibeti gyógyászat a vese körüli formulákban is használ.

A bibhitaki a Terminalia bellirica fa szárított termése, a triphala második tagja, a hagyomány szerint a kapha minőséget, vagyis a nyálkás, nehéz jelleget egyensúlyozza.

A bodhifa a Ficus religiosa, a megvilágosodás fája, amelynek szív alakú levele a buddhizmus egyik legismertebb jelképe, Thaiföldön pedig a Bai Pho néven ismert gyógynövénykészítmény névadója.

A bojtorján gyökerét az európai és a kelet-ázsiai hagyomány egyaránt használja: tisztító szernek tartják, Japánban pedig gobo néven zöldségként eszik.

A borbolya tövises cserje, amelynek élénksárga belső kérgét és gyökerét a tibeti meg az ájurvédikus hagyomány a máj, a szem és a bőr körében használja.

A borneol a kámforhoz közel álló, kristályos növényi anyag, amelyet a borneói kámforfa gyantájából nyernek; a thai balzsamok visszatérő összetevője.

A boróka a Himalája magas fekvésű hegyoldalainak örökzöld cserjéje, a tibeti füstáldozat, a szang legfontosabb alapanyaga, amelynek ága füstölőben és tisztító szertartásokon egyaránt ég.

A borsmenta a vízi menta és a fodormenta kereszteződéséből származó fajta, a mentol legismertebb forrása; a hagyomány az emésztés meg a fejfájás szereként ismeri.

A chirata himalájai, erősen keserű tárnicsféle, amelyet a hagyomány a lázas állapotok, az emésztés meg a máj körében tart számon.

A citromfű délkelet-ázsiai pázsitfű, amelynek friss, citromos illata a thai konyha és a hagyományos thai masszázs olajainak, borogatóinak jellegzetes eleme.

A Cryptolepis buchanani kúszónövény, amelynek szárkivonata adja a thai narancsszínű balzsamok jellegzetes árnyalatát; a hagyomány az izmok és az ízületek körében használja.

A csalán levelét és gyökerét a gyógynövényes hagyomány a vértisztító, vizelethajtó szerek közé sorolja; a levél ásványi anyagokban és vasban gazdag.

A csillagánizs a kínai Illicium verum fa csillag alakú, szárított terméskocsánya, amelynek édes, ánizsos illata a tibeti fűszerkeverékek és teák jellegzetes eleme.

A datolya a datolyapálma édes termése, amelyet a keleti gyógyhagyomány tápláló, erősítő szerként és a keserű készítmények ízesítőjeként egyaránt használ.

A denevérvirág a trópusi Ázsia jellegzetes erdei növénye, amelynek szárnyszerű murvalevelei és hosszú fonalai denevérre emlékeztetnek; a thai hagyomány a lázas állapotok formuláiban használja.

A dió olaja a tibeti masszázs- és ízületi olajok vivőanyaga, a hagyomány pedig a bél meg az idegrendszer tápláló szerének tartja a magját.

A Hyptis suaveolens az ajakosvirágúak családjába tartozó, erős illatú trópusi gyomnövény, amelyet a thai hagyomány hűsítő, lázcsillapító összetevőként használ.

Az édesgyökér a Glycyrrhiza glabra gyökere, amely a cukornál sokszorta édesebb: a keleti és a nyugati gyógynövényes hagyomány egyaránt a légutak meg a gyomor szerének tartja.

Az édeskömény a Foeniculum vulgare édes, ánizsos illatú magja, amelyet Indiában étkezés után rágnak, a gyógynövényes hagyomány pedig az emésztés szereként tart számon.

Az eukaliptusz ausztrál eredetű fa, amelynek leveléből tiszta, hűsítő illatú illóolajat párolnak, a thai balzsamok és a légutakat frissítő készítmények jellegzetes összetevőjét.

Az Eupatorium fortunei illatos, fészkesvirágzatú növény, amelyet a kelet-ázsiai hagyomány pei lan néven a nyári hőség és a nyirkosság oldására tart számon.

Az ezerjófű keserű, tárnicsféle mezei növény, amelyet a magyar néphagyomány földepe néven az emésztés meg az étvágy szereként ismer.

A fahéj a fahéjfa belső kérgéből szárított fűszer, a keleti gyógyhagyományok melegítő növénye, amelyből a ceyloni és a kasszia változat különböztetendő meg.

A fehér mályva gyökere nyálkaanyagban gazdag: a hagyomány a torok meg a gyomor nyálkahártyáját bevonó, védő szerként tartja számon.

A fekete bors a Piper nigrum kúszócserje éretlenül szedett, szárított termése, a világ legtöbbet használt fűszere és az ájurvéda három csípős szerének egyike.

A fekete ékszerorchidea talajlakó orchidea, amelyet nem a virágáért, hanem bársonyos, sötét, aranyerű leveléért tartanak; a délkelet-ázsiai hagyomány édes ízű, hűsítő növényként használja.

A fekete kömény apró, szénfekete magja a közel-keleti és az indiai hagyomány sokat emlegetett növénye, amelyet az ellenálló képesség támogatójaként tartanak számon.

A galagonya virágát, levelét és termését a hagyomány a szív szereként tartja számon; a mai gyógynövényes gyakorlat is elsősorban ebben a körben használja.

A galangál név két különböző gyömbérfélét takar: a thai konyha nagy galangálját és a gyógyászatban használt, kisebb Kaempferia galangát, amelynek gyöktörzse borsos, kámforos illatú.

A ganoderma, magyar nevén pecsétviaszgomba a kelet-ázsiai gyógyhagyomány legnagyobb becsben tartott gombája, amelyet a kínai hagyomány a halhatatlanság gombájának nevez.

A giloy indiai kúszónövény, amelyet az ájurvéda amrita, vagyis halhatatlanság néven a legfontosabb életerőt növelő szerek közé sorol.

A golgotavirág különleges szerkezetű virágáról kapta a nevét; a gyógynövényes hagyomány a szorongás meg az alvászavar nyugtató növényeként ismeri.

A görögszéna szögletes, sárgás magja a keleti konyha és gyógyhagyomány régi alapanyaga, amelyet a hagyomány az anyagcsere meg a szoptatás támogatására tart számon.

A gránátalma a keleti gyógyhagyomány melegítő gyümölcse, amelynek szárított magja a tibeti emésztést támogató receptek visszatérő összetevője.

A gurmar indiai kúszónövény, amelynek levele időlegesen elnyomja az édes íz érzékelését; neve annyit tesz: a cukor elpusztítója.

A gyermekláncfű, közismert nevén pitypang gyökerét és levelét a gyógynövényes hagyomány a máj, az epe meg a vesék tisztító szereként tartja számon.

A gyömbér a Zingiber officinale csípős gyöktörzse, a keleti gyógyhagyományok egyik legrégebbi melegítő növénye, amely a tibeti és az ájurvédikus receptek visszatérő összetevője.

A haritaki a Terminalia chebula fa szárított termése, a tibeti gyógyászat a gyógynövények királyának nevezi, a Gyógyító Buddha ábrázolásain is az ő kezében látható.

A hibiszkusz csészelevele a savanykás, rubinvörös tea alapanyaga, amelyet Afrikától Indiáig hűsítő italként meg a vérnyomás körében tartanak számon.

A Rosa brunonii a Himalája vadrózsája, amelynek erősen illatos szirmát a tibeti gyógyászat a nyugtató teák meg a loong formulák tagjaként használja.

A hosszúbors a Piper longum kúp alakú, éretlenül szárított termése, az ájurvéda melegítő fűszere, amelyet a hagyomány a többi növény hatásának erősítőjeként is számon tart.

A nőszirom szárított gyöktörzse, az íriszgyökér ibolyára emlékeztető illatú; a tibeti bőrkészítmények és az illatszerkészítés régóta használt alapanyaga.

A Clematis nemzetség kúszónövényeinek szárát a tibeti gyógyászat az anyagcserét támogató formulákban használja; a friss növény csípős nedvet tartalmaz.

A kajeput délkelet-ázsiai mirtuszféle fa, amelynek leveléből az eukaliptuszhoz hasonló, tiszta illatú illóolajat párolnak; a thai balzsamok légutakat frissítő összetevője.

A kálmos vízparti, kardlevelű növény, amelynek illatos gyöktörzsét a keleti hagyomány az elme frissítésére meg az emésztés támogatására használja.

A kámfor a kámforfa fájából nyert, jellegzetes átható illatú kristályos anyag, a thai balzsamok és inhalálók egyik változatlan alapösszetevője.

A kamilla, hivatalos nevén orvosi székfű a legismertebb európai gyógynövény: virágát a gyomor, a bőr meg a nyugodt alvás körében használják.

A kapor magja és zöldje a magyar konyha ismert fűszere; a gyógynövényes hagyomány az emésztés, a puffadás meg a szoptatás körében is használja.

A kardamom a gyömbérfélék családjába tartozó növények illatos magtermése, a fűszerek királynője, amely a keleti teák és a gyógynövénykeverékek jellegzetes összetevője.

A katángkóró kék virágú mezei növény, amelynek gyökere keserű: a hagyomány az emésztés meg a máj szereként ismeri, pörkölve pedig kávépótló.

A kateku akác dél-ázsiai tövises fa, amelynek fájából főzött, csersavban gazdag kivonat a katekú; a hagyomány összehúzó, sebgyógyító szerként tartja számon.

A keserű dinnye bütykös héjú, erősen keserű trópusi tök, amelyet az ájurvéda és a kínai hagyomány egyaránt a cukoranyagcsere támogatójaként tart számon.

A kínai csüdfű gyökere a hagyományos kínai orvoslás egyik legfontosabb erősítő szere, amelyet a szervezet ellenálló képességének támogatójaként tartanak számon.

A kínai kúszómagnólia bogyója a hagyományos kínai orvoslás öt ízű gyümölcse, amelyet a máj meg a kitartás támogatójaként tartanak számon.

A kínai rebarbara gyökere a hagyományos kínai orvoslás egyik legrégebbi szere, amelyet a bélműködés élénkítésére meg a máj körében tartanak számon.

A kömény a Carum carvi sarlósan hajlott magja, Európa és a Himalája hagyományos fűszere, amelyet a tibeti receptek az emésztés meg a nyugalom körében használnak.

A komló nőivarú tobozvirágzata a sör keserű ízét adja, a gyógynövényes hagyomány pedig a nyugtató, alvást segítő szerek közé sorolja.

A körömvirág narancssárga szirma a bőrre szánt készítmények egyik legrégebbi európai növénye, a hagyomány a sebek meg a gyulladás szereként tartja számon.

A kősó a földtani üledékből bányászott, feldolgozatlan só, amelyet az ájurvéda a sófajták közül a legértékesebbnek tart; a himalájai rózsaszín só is ilyen.

A kurkuma a gyömbérfélék családjába tartozó növény sárga gyöktörzse, az indiai konyha és az ájurvéda egyik alapanyaga, a színét a kurkumin adja.

A lapacho dél-amerikai fa belső kérge, amelyet az inka hagyományra visszavezetett teaként isznak; a mai készítményekben az ellenálló képesség támogatójaként szerepel.

A levendula illatos, lila virágfüzére a nyugtató növények és az aromaterápia egyik legismertebb alapanyaga, a füstölőkben pedig tisztító illatként szerepel.

A macskagyökér a nyugtató növények közül a legismertebb Európában: jellegzetes, átható szagú gyökerét az elalvási nehézség meg a nyugtalanság körében használják.

A Rubus nemzetség himalájai fajainak termését és levelét a tibeti gyógyászat a megfázásos állapotok meg a masszázsolajok összetevőjeként használja.

A máriatövis magja a szilimarin nevű hatóanyagcsoport forrása, a máj támogatására szánt készítmények legismertebb növénye.

A Heracleum nemzetség ernyősvirágzatú növényeinek magját a tibeti gyógyászat melegítő, emésztést támogató összetevőként használja, elsősorban a májra szánt receptekben.

A mentol a menta illóolajának hűsítő hatású fő alkotója, amely a hideget érzékelő receptorokat ingerli; a thai balzsamok és inhalálók legismertebb összetevője.

A moringa gyorsan növő trópusi fa, amelynek levele fehérjében meg ásványi anyagokban gazdag; a hagyomány tápláló és erősítő növényként tartja számon.

A myrobalan (arura) a Terminalia chebula fa termése, amelyet a tibeti hagyomány a gyógynövények királyának nevez és a Gyógyító Buddha ikonográfiájában is megjelenik.

A neem India egyik legtiszteltebb gyógynövénye, keserű levelű örökzöld fa, amelyet a hagyomány a bőr, a fogápolás meg a rovarriasztás terén egyaránt használ.

A nepáli borsfa termése a szecsuáni bors rokona: citrusos illatú, a nyelvet enyhén bizsergető fűszer, amelyet a himalájai konyha és gyógyhagyomány egyaránt használ.

Az örménygyökér magas termetű, sárga virágú növény gyökere, amelyet a hagyomány a légutak meg az emésztés szereként ismer.

Az Angiopteris evecta a világ egyik legnagyobb levelű páfránya, amelynek húsos gumója a thai gyógynövényes hagyomány hűsítő összetevője.

Az orvosi citromfű citromillatú, ajakos gyógynövény, amelyet a hagyomány a nyugtalanság, az alvászavar meg a gyomor körében használ; nem azonos a thai citromfűvel.

Az orvosi zsálya ezüstös levelű mediterrán félcserje, amelyet a hagyomány a torok, az izzadás meg az emésztés szereként ismer.

A papaya trópusi gyümölcs, amelynek éretlen termése és levele papain nevű, fehérjebontó enzimet tartalmaz; a hagyomány az emésztés segítőjeként tartja számon.

A plai a thai gyógynövényes hagyomány egyik legfontosabb növénye, a gyömbér rokona, amelynek sárgászöld gyöktörzse a melegítő balzsamok és a masszázsolajok alapja.

A római kömény a Cuminum cyminum apró, hosszúkás magja, az indiai és a közel-keleti konyha egyik alapfűszere, amelyet az ájurvéda az emésztés szerének tart.

A rozmaring a mediterrán vidék örökzöld, tűlevelű félcserjéje, amelynek friss, gyantás illata a füstölők, az illóolajok meg a konyha ismert alapanyaga.

A ruta erős illatú, örökzöld félcserje, amelyet Dél-Amerikában arruda néven a hely megtisztításának hagyományos füstölőnövényeként ismernek.

A sáfrány a jóféle sáfrány virágának szárított bibeszála, a világ legdrágább fűszere, a tibeti gyógyászat és az ájurvéda egyik legnagyobb becsben tartott összetevője.

A sáfrányos szeklice narancsvörös virágszirma a valódi sáfrány olcsóbb rokona, a tibeti receptek önálló összetevője, amelyet a hagyomány a vér és a máj körében tart számon.

A sárga tárnics gyökere az európai gyógynövények között a legkeserűbbek egyike; a hagyomány az étvágy meg az emésztés élénkítőjeként tartja számon.

A satavar az indiai spárga gyökere, az ájurvéda hűsítő, erősítő növénye, amelyet a hagyomány elsősorban a női életszakaszok támogatására tart számon.

A selyemgyapotfa Dél-Ázsia nagy termetű, tűzvörös virágú fája, amelynek virágát és gyantáját a hagyomány hűsítő, összehúzó szerként használja.

A Senna nemzetség fáit és cserjéit a thai konyha és gyógyhagyomány egyaránt használja: a Senna siamea a khilek fa, a Senna tora pedig lágyszárú gyomnövény, mindkettő az összetett formulák tagja.

A serlegpáfrány a trópusi fapáfrányok családjába tartozik: törzset növesztő, akár több méteres páfrány, amelynek szárát a thai hagyomány hűsítő összetevőként használja.

A Sophora a pillangósvirágúak nemzetsége, amelynek dél-ázsiai fajait a thai hagyomány a mérgezéses, lázas állapotok formuláiban használja.

A spanyol cseresznye délkelet-ázsiai fa, amelynek apró, csillag alakú, erősen illatos virágát a thai hagyomány illatszerként és gyógynövényként egyaránt használja.

A szarapi thai örökzöld fa, amelynek illatos, krémfehér virágát a hagyomány keserű ízű, hűvös összetevőként használja a lázas és a vérrel kapcsolatos formulákban.

A szegfűszeg a szegfűszegfa kinyílás előtt szedett, szárított virágbimbója, erős, melegítő fűszer, amelynek illóolaja a hagyományos fogfájás-csillapítás ismert szere.

A szerecsendió a Myristica fragrans fa magja, amelyből a vele együtt szedett magköpeny, a macisz is fűszer; a thai és az ájurvédikus hagyomány melegítő, nyugtató szerként ismeri.

A szőlő és a mazsola az ájurvéda hűsítő, tápláló szerei közé tartozik; a tibeti receptek az élettartamot növelő, erősítő készítményekben használják.

Az Oxytropis microphylla a Himalája magas fekvésű gyepeinek pillangósvirágú növénye, amelyet a tibeti gyógyászat a bőrre szánt készítmények egyik alapanyagaként használ.

A triphala három szárított gyümölcs, a haritaki, a bibhitaki és az amla azonos arányú keveréke, az ájurvéda és a tibeti gyógyászat legrégebbi, legszélesebb körben használt készítménye.

A tulsi az indiai szent bazsalikom, a hindu háztartások szent növénye, amelyet az ájurvéda az életerőt növelő, a szervezetet a terhelésekhez hozzáigazító szerek közé sorol.

A vasfa Dél- és Délkelet-Ázsia rendkívül kemény fájú örökzöldje, amelynek nagy, illatos, fehér virágát a thai és az ájurvédikus hagyomány hűsítő összetevőként használja.

A vetiver indiai pázsitfű, amelynek illatos gyökeréből a parfümkészítés egyik legismertebb alapillatát párolják, a hagyomány pedig hűsítő szerként tartja számon.

A vidanga az Embelia ribes kúszócserje apró, borsszerű termése, amelyet az ájurvéda hagyományosan a bélférgek elleni szerek élén tart számon.

A vörös szantálfa dél-indiai, mélyvörös keményfa, amelyet a fehér szantálfától eltérően nem az illatáért, hanem a fájáért, a festékanyagáért meg a hagyományos használatáért becsülnek.