Az ájurvéda szanszkrit szóösszetétel, jelentése „az élet tudománya” (ájus: élet, véda: tudás), az indiai szubkontinensen kialakult, több ezer éves hagyományú tanítás, amely a hindu filozófiai hagyomány részeként formálódott. A hagyomány szerint eredete a védikus korra nyúlik vissza, írásos rendszerezése pedig az időszámításunk előtti utolsó évszázadokban és az utána következő évszázadokban készült klasszikus szövegekhez köthető.
Klasszikus szövegek
Az ájurvédikus hagyomány két legismertebb alapszövege a Csaraka Szanhíta és a Susruta Szanhíta, ezek a belgyógyászati és sebészeti ismeretek rendszerezett gyűjteményei. Egy harmadik jelentős mű, az Asztanga Hridajam a két korábbi szöveg anyagát foglalja össze tömörebb formában, ezt a hagyomány a képzés egyik alapművének tekinti.
Az ájurvédát a hagyomány az upavédák, vagyis a védikus fő szövegekhez kapcsolódó kiegészítő tudásterületek egyikeként tartja számon. Az ismeretek hagyományosan mester és tanítvány közötti szóbeli átadással terjedtek, a szanszkrit szövegek lejegyzése ezt az élőszóban továbbadott tudást rögzítette írásban. Az indiai orvosi ismeretek a középkorban buddhista szerzetesek közvetítésével jutottak el Tibetbe is, ahol a helyi hagyománnyal ötvöződve hozzájárultak a tibeti gyógyászat (Szova Rigpa) kialakulásához.
A három dosa elve
Az ájurvédikus tanítás szerint az emberi alkatot három alapelv, a vata, a pitta és a kapha dosa jellemzi, ezek a hagyomány szerint az egyén testi és lelki jellemzőit írják le. Ez a hármas felosztás elméleti keretként hasonlít a tibeti gyógyászat (Szova Rigpa) három alapelvéhez, a két hagyomány történelmileg is hatott egymásra, elsősorban a Himalája térségében.
- Vata: a hagyomány szerint a mozgáshoz kapcsolt alapelv.
- Pitta: a hagyomány szerint az átalakuláshoz kapcsolt alapelv.
- Kapha: a hagyomány szerint a szerkezethez és a stabilitáshoz kapcsolt alapelv.
Kapcsolódó gyakorlatok
Az ájurvédikus hagyomány szorosan összefonódik a jóga gyakorlatával, mindkettő a testi és szellemi lét egységes szemléletéből indul ki, bár a kettő történetileg önálló hagyományként fejlődött. Az ájurvédikus szövegek növényi alapanyagok, köztük a myrobalan (haritaki) felhasználásáról is részletesen írnak, ezek a klasszikus receptek a mai napig ismertek az indiai gyógynövénykereskedelemben.
Az ájurvéda ma Indiában hivatalosan elismert, önálló képzési renddel és egyetemi oktatással rendelkező hagyományos rendszer, amelyet saját szakmai intézményrendszer kísér.