A reiki japán eredetű, kézrátételen alapuló gyakorlat. A szó két írásjegyből áll: a rei szellemit, egyetemest, a ki életerőt jelent, ez a kínai csi japán megfelelője. A gyakorló a tenyerét meghatározott sorrendben a fogadó fél fejére, törzsére és végtagjaira helyezi, vagy kissé fölöttük tartja, miközben a fogadó felöltözve, nyugodtan fekszik vagy ül.
Eredete
A módszert Uszui Mikao japán buddhista gyakorló dolgozta ki, aki a hagyomány szerint 1922-ben, a Kurama-hegyen tartott elvonulása után kezdte tanítani. Tanítványa, Hajasi Csúdzsiró gyakorlati iskolát alapított, tőle tanult Takata Havajo, aki az 1930-as évektől Hawaiin, majd az Egyesült Államokban terjesztette. A nyugati reiki ezen a vonalon terjedt el, ma számos irányzata ismert.
A gyakorlat menete
- a kezelés nyugodt, csendes helyen zajlik, többnyire egy óra körüli ideig
- a gyakorló a kezét egy-egy testtájon néhány percig tartja, a váltásokat sokan hangtálidőzítővel vagy halk jelzéssel mérik
- a tanítás fokozatokban, beavatással adódik át, a gyakorlók a saját magukon végzett kezelést is megtanulják
Amit a kutatások mutatnak
A reiki a hagyomány szerinti magyarázatban az életerő kiegyensúlyozására épül. Ezt az energiát mérni nem lehet, a reiki hatását pedig a tudományos vizsgálatok a placebón túl nem igazolták, ezért orvosi kezelést nem helyettesít. Sokan a nyugodt, figyelmes jelenlét és a csendes pihenés miatt keresik, ellazulásként élik meg. A reiki foglalkozásokat gyakran kíséri füstölő, halk zene vagy hangtál.