A damaru kis méretű, homokóra alakú kézi dob, amelynek mindkét végére bőrt feszítenek. A dob derekára zsinóron két kis golyó vagy csomó van erősítve: amikor a játékos a csuklóját ide-oda forgatja, a golyók felváltva csapódnak a két bőrhöz, ez adja a folyamatos, pergő hangot. A hangszer Indiából ered, a tibeti buddhizmus pedig a rituális eszközök közé emelte.
A hagyományban
A hindu hagyományban a damaru Siva kezében szól: a Nataradzsa ábrázoláson a hátsó jobb kézben tartott dob hangjából ered a teremtés és az idő lüktetése. A tibeti buddhizmusban a csöd gyakorlat kísérője, ahol a dobot a csengettyűvel együtt szólaltatják meg. A két bőr és a közöttük lévő szűkület a hagyomány szerint a világ kettősségét és annak találkozását jelöli.
- Kétoldalas bőr, zsinóron függő két ütőgolyó
- Csuklóforgatással megszólaltatott, pergő hang
- Rituális eszköz, nem zenekari hangszer
Anyagai és díszítése
A teste hagyományosan fa, ritkábban fém, a bőr kecske- vagy borjúbőr. A tibeti darabokat gyakran díszes brokátszalag és selyemfarok egészíti ki, amely a hangszer alján lóg. A fogást a derekára tekert szalag segíti. A régi, szertartási darabokon előfordul festett vagy vésett minta, a nyolc szerencsés jelkép vagy a vadzsra motívum.
Használata
A damarut nem ütik, hanem forgatják: a mozdulat a csuklóból indul, a tempót a forgatás sebessége adja. Az új hangszernél időbe telik megtalálni azt a ritmust, amelynél a két golyó egyenletesen, felváltva üt. A bőr itt is érzékeny a nedvességre és a hőre, ezért a dobot száraz, mérsékelt hőmérsékletű helyen kell tartani.