A mécsestartó a házioltár és a szertartási tér egyik alapdarabja. A jelentése egyszerű és mély: a fény felajánlása a tudás felajánlása, a láng pedig azt a tisztánlátást jelöli, amely eloszlatja a nemtudás sötétjét. A hagyomány szerint a felajánlás nem a szobornak szól, hanem a gyakorló saját szándékát erősíti meg.
Formái
A tibeti kolostorokban a hagyományos mécses jakvajjal működik, ezt sárgaréz vagy ezüst csészében égetik, néha több száz darab egymás mellett. A nepáli és az indiai házioltáron olajmécses szolgál ugyanerre. A nyugati háztartásban ezek helyét a teamécses vette át, a tartó pedig lehet kerámia, fém, kő vagy hegyi só.
- Kerámia és kő: melegebb, szórtabb fény
- Áttört fém: mintát vetít a falra
- Sótartó: meleg, borostyános árnyalat
Elhelyezése
A mécsest a szobor vagy a kép elé, kissé oldalra szokás tenni, hogy a láng ne érje a tárgyat és a füst ne érje a festett felületet. Az oltár rendje a hagyományban jelentéssel bír: a felajánlások sorában a fény mellett a víz, a virág, a füstölő és az étel is megjelenik. A magasabb tartó a tekintetet emeli, az alacsonyabb a meditációs ülés szemmagasságához illik.
Biztonság és tisztítás
A mécsest éghető anyagoktól távol, stabil felületre kell tenni és égve sosem szabad felügyelet nélkül hagyni. A kiégett teamécses fémtokját érdemes minden alkalommal kivenni, a megolvadt viasz ugyanis a tartó aljára ragad. A kerámia és a kő langyos vízzel tisztítható, a sótartót viszont csak száraz ruhával szabad törölni, mert a víz oldja a sót.