A méhviasz gyertya alapanyaga a méhek által termelt, a lépek építéséhez használt viasz. A viaszt a mézpergetés után maradt lépből olvasztják ki, szűrik, majd formába öntik vagy lemezből tekerik. Színe a természetes állapotában sárgától a világosbarnáig terjed, a szín és az illat a virágportól meg a méz nyomaitól ered, ezért a fehérített viasz semlegesebb illatú.
Miben más a paraffinnál
A paraffin kőolajszármazék, a méhviasz ezzel szemben természetes, megújuló anyag. A méhviasz olvadáspontja magasabb, ezért lassabban ég, az azonos méretű gyertya hosszabb ideig tart. A lángja enyhén sárgább, a füstképződése kisebb, ha a kanóc mérete megfelelő és nincs huzat. Égés közben halvány mézillatot ad, amely nem nyomja el a helyiség többi illatát.
- Hosszabb égésidő azonos méretnél
- Enyhe, természetes mézillat
- Kisebb kormozás megfelelő kanócmérettel
Az oltáron
A buddhista és a hindu házioltáron a mécses a felajánlás egyik hagyományos formája, a fény a tudás és a tisztánlátás jelképe. A tibeti kolostorokban hagyományosan jakvajból készült mécsest égetnek, a méhviasz gyertya ennek a helyettesítője a nyugati háztartásokban. A gyertyát a szobor vagy a kép elé, tőle kissé oldalra szokás helyezni, hogy a láng ne érje a tárgyat.
Használat és biztonság
A kanócot minden meggyújtás előtt érdemes öt milliméterre visszavágni, így a láng egyenletes marad meg kevesebbet kormoz. Az első égetésnél hagyni kell, hogy a viasz a gyertya teljes felületén megolvadjon, különben a következő égéseknél alagút képződik a közepén. A gyertyát hőálló tartóba, éghető anyagoktól és huzattól távol kell tenni, égve pedig sosem szabad felügyelet nélkül hagyni.