A tantra szanszkrit szó, a jelentése szövedék vagy szövőszék fonala, tibeti megfelelője a gjü, ami szintén folytonosságot jelöl. Egyszerre jelent szövegtípust és gyakorlati hagyományt. A hinduizmusban és a buddhizmusban párhuzamosan alakult ki az első évezred közepe táján, a buddhista ágból nőtt ki a tibeti vadzsrajána.
Mitől külön hagyomány
A korábbi irányzatok a vágyat és a hétköznapi tapasztalatot elsősorban elhagyandónak tekintették. A tantra ezzel szemben azt tanítja, hogy ugyanezek az energiák a gyakorlás anyagává tehetők, ha a gyakorló megfelelő felkészültséggel és vezetéssel közelít hozzájuk. Ebből fakad a hagyomány három jellegzetes eszköze: a mantra, vagyis a hangra épülő gyakorlás, a mandala, vagyis a tudat rendezett képe meg a megjelenítés, amelyben a gyakorló egy megvilágosodott alakot idéz fel.
- Mantra, mandala, mudra és megjelenítés
- Beavatáshoz és tanítói vezetéshez kötött
- A hétköznapi tapasztalat bevonása a gyakorlásba
Félreértések
A nyugati köznyelvben a tantra szó gyakran szűkül a szexualitásra. A hagyomány szövegeiben ez legfeljebb egy szűk terület, a tantrikus irodalom java a szertartásokról, a meditációs gyakorlatokról, az ikonográfiáról meg a bölcseletről szól. A tibeti hagyomány négy osztályba sorolja a tantrákat, ezek a gyakorlás mélységében és a szertartások összetettségében térnek el.
A tanítói átadás
A tantrikus gyakorlatot a hagyomány nem adja át szabadon: beavatás előzi meg, amelyet a láma ad. Ennek gyakorlati oka van, a megjelenítéses gyakorlás félreértve zsákutcába vihet. Ez a zártság magyarázza, hogy a tantrikus szövegek jelképes nyelven, úgynevezett szándékos beszédben íródtak.