A hangtálak körül élő legismertebb hagyomány a hét fém ötvözetéről szól. Eszerint a tálat hét fémből öntik, amelyek mindegyike egy égitesthez tartozik: az arany a Naphoz, az ezüst a Holdhoz, a réz a Vénuszhoz, a vas a Marshoz, az ón a Jupiterhez, az ólom a Szaturnuszhoz és a higany a Merkúrhoz. A hetes szám a kozmosz teljességét jelöli ebben a szemléletben, a tál pedig ennek a teljességnek a kicsinyített képe.
A hagyomány és a mérés
A fémösszetétel vizsgálata árnyalja a képet. A megvizsgált régi és mai himalájai hangtálak anyaga túlnyomórészt réz és ón ötvözete, vagyis bronz, amelyben a többi fém legfeljebb nyomokban van jelen. Ez nem teszi értéktelenné a hagyományt, csak a helyére teszi: a hét fém tanítása jelképes, a kézműves mesterség pedig ettől független, több évszázados tapasztalatra épül. A tisztességes leírás mindkettőt megnevezi, a hagyományt is meg az anyag valódi összetételét is.
Miért éppen bronz
A réz és az ón aránya a hangtál hangját közvetlenül meghatározza. A nagyobb óntartalmú ötvözet keményebb, csengőbb és hosszabban kitartó hangot ad, ezért hívják ezt az anyagot harangbronznak, ebből öntik a templomi harangokat és a cintányérokat is. Ugyanez az ötvözet viszont ridegebb, a kalapálás közben könnyebben reped, ezért a mesterek a hőkezelés és a kalapálás váltogatásával dolgozzák ki a végső formát.
- Több óntartalom: csengőbb, hosszabban kitartó hang, ridegebb anyag
- Több réztartalom: lágyabb hang, jobban formálható tál
- A falvastagság és a méret a hangmagasságot állítja be
Indiai párhuzam
A dél-indiai szoboröntésben él egy rokon fogalom, a pancsaloha, vagyis az öt fém ötvözete, amelyből a templomi bronzszobrok készülnek. Az itteni recept jellemzően rezet, cinket, ónt és kis mennyiségben aranyat meg ezüstöt sorol fel, a szentelt szobroknál pedig a nemesfém hozzáadása szertartásos jelentőségű. A két hagyomány külön gyökerű, mégis ugyanazt a gondolatot mutatja: az anyag összetétele maga is része a tárgy jelentésének.