A viaszveszejtéses öntés a fémszobrászat egyik legrégebbi eljárása, amelyet Nepálban és Indiában a mai napig kézi műhelyekben gyakorolnak. A neve pontosan leírja a lényegét: a mester először méhviaszból mintázza meg a szobrot minden részletével együtt, erre agyagból és rizspelyvából burkolatot épít, majd a formát kiégeti. A viasz ekkor kiolvad és elfolyik, a helyén maradt üregbe pedig beleöntik az olvadt fémet.
A munka menete
A kihűlt formát fel kell törni, hogy a szobor kiszabaduljon belőle, ezért minden forma egyetlen öntvényt ad. Ebből következik az eljárás legfontosabb tulajdonsága: két teljesen egyforma darab nem készülhet, még ha ugyanaz a mester mintázta is őket. Az öntés után jön a hosszabb munka: a fölösleges fém eltávolítása, a reszelés, a vésés, a cizellálás, a felület polírozása, végül a festés vagy az aranyozás.
- Viaszminta, agyagburok, kiégetés, öntés, a forma feltörése
- Formánként egyetlen darab, nincs két azonos szobor
- Az öntés után kézi cizellálás és felületkezelés
Aranyozás és festés
A nepáli szobrokon gyakori a tűzaranyozás, amelynél a mester arany és higany keverékét viszi fel a felületre, majd hevítéssel elpárologtatja a higanyt, így vékony aranyréteg marad a fémen. Ez a több évszázados technika látványos, mély fényű felületet ad, a higanygőz miatt viszont komoly gyakorlatot és védelmet kíván, ezért ma inkább a galvanizálás terjedt el. A szobor arcát sok műhelyben külön festik ki, a szemet és a hajat hagyományos pigmentekkel jelölik meg.
Amiről a szobor felismerhető
A kézi öntésű darabot az apró, egyedi nyomok árulják el: a talp alján maradt öntési varrat, a belső oldal egyenetlen felülete meg a véséssel kialakított, helyenként picit eltérő mintarészletek. A gyári, sorozatban préselt szobrok felülete ezzel szemben teljesen egyforma, a részletek pedig laposabbak. A súly is árulkodó, a tömör öntvény jóval nehezebb a hasonló méretű, üreges, présel darabnál.